18.rész - A jelenben kell élni

Sziasztok!

Meghoztam a következő rész.

Be kell vallanom nektek nem vagyok vele megelégedve, nagyon

nem, de most ennyi telt tőlem, remélem, hogy a következő jobban 

sikerül majd. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------

  Amikor Harry azt mondta, hogy ma éjjel nála alszom, nem is próbáltam meg ellenkezni vele. Tudtam, hogy úgysem menne, de nem is akartam. Csak abban reménykedem, hogy nem abba a szállodába akar vinni, ahol ők is vannak, hiszen az nem kicsit lenne fura. Főképpen Louis üzenete után és természetesen még Niall is ott van. De emiatt nem kell aggódnom, mivel egy teljesen másik irányba hajtunk. Erre még sosem jártam ezelőtt, bár nem csodálom hiszen házak vannak ebben a negyedben. Vajon miért jövünk erre? 

  - Harry? - pillantok felé, mire ő is felém fordul, majd vissza az úthoz. - Hová megyünk?

  - Hozzám. - jelenti ki egyszerűen. 

  Hozzá? Ez azt jelenti, hogy van egy háza Londonban? De ez mégis, hogy lehetséges? Egy ház, távol mindentől és mindenkitől. A francba! Kettesben leszek vele egy házban. Fogalmam sincs, hogy mit tervez, de valamiért úgy érzem, hogy nem véletlenül hozott ide. Kétlem, hogy csak meg szeretné nekem mutatni a házát, biztosan van még valami mögötte. 

  - Ne aggódj semmi sem fog történni, amit te nem szeretnél. - teszi kezét a combomra. - Mint, ahogy tegnap is mondtam képes vagyok várni rád.

  Erre nem tudom, hogy mit mondhatnék, így inkább semmit sem válaszoltam. 

  - Mióta van neked itt házad? - kérdem halkan.

  - Jó pár éve. Mikor még a banda csak az elején volt, mind itt éltünk. Itt kezdtük a karrierünket. A házakat pedig nem adtuk el, hogyha valami később majd visszahúzna, akkor legyen hová jönnünk. Nagyon rég nem voltam itt, de remélhetőleg minden úgy van, ahogy hagytam őket. - válaszolja mosolyogva. - Gondoltam, hogy nem akarsz a szállodába menni, így jobb ötletnek tartottam téged idehozni.

  - Értem. - motyogom.

  - Ne félj már ennyire. - nevet fel. - Nem eszem embereket. Semmit sem fogok erőltetni, bár abban reménykedtem ezt már bebizonyítottam neked múlt éjjel.

  Tekintetem az ölemben pihenő kezeimre vezettem. Nem tehetek róla, hogy izgulok és kicsit talán félek is. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a korban lehet még ilyenről szó, de úgy látszik a kornak semmi köze a félelemhez. Szeretem őt, ezt tudom, de nekem még mindig furcsa ez az egész. Olyan, mintha minden az egyik percről a másikra történne, túl hamar. Pedig semmit sem siettetünk, mégis ezt érzem. Bármi is történjen ma itt, a szívem szerint fogok róla dönteni. Ha úgy érzem, hogy kész vagyok akkor nem fogom leállítani, ha pedig nem akkor nemet mondok neki.

***

  Időm sem volt szétnézni a házban, mivel Harry egyből az ajkaimnak esett, amit bezáródott mögöttünk az ajtó. Meglepődtem, de nem állítottam le. Vágytam a csókjára. Nem igazán törődtem azzal, hogy jó-e, amit csinálunk vagy sem. Úgy éreztem magam, mint egy tini, akiben kavarognak a vágyak. Az sem zavart, amikor mindent lesöpört, a szekrényről, majd ráültetett. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy 18 éves lány vagyok, semmi több. Nem néztünk ki felnőtteknek, nem is viselkedtünk úgy, de aztán hírtelen leállt, majd magamra hagyott. Pár percig csak ültem a szekrényen és próbáltam rájönni, hogy mit történt, de nem sikerült.

  Elveszve bolyongtam a lakásában, míg meg nem találtam a nappaliját. Otthonos volt, nem látszott rajta, hogy egy híres és gazdag fiú lakott benne. Látszik, hogy nem használta ki, hogy van miből élnie. Közelebb léptem a polcokhoz, majd sorra végignéztem a rajta pihenő képeket. Az első képen Harry volt egy lánnyal, aki gondolom a nővére lehetett, hiszen nagyon hasonlítanak egymásra. A következő egy gyermekkori kép volt, ahol a családjával lehetett. Majd jöttek a fiatalkori képei és végül két kép a bandával, amikor még együtt voltak. Furcsa volt ilyen képeket látni róla, hiszen azóta már sokat változott. Férfiasabb lett, vonzóbb. Nem mintha akkor nem lett volna az, de most még azt is felülmúlja. 

  - Micsinálsz? - karol át hátulról Harry. - Sajnálom, hogy eltűntem, csak...

  - Semmi baj. - fordulok meg a karjai között. - Nem kell magyarázkodnod. - nézek a szemébe. - Úgy gondoltam, hogy körbenézek, ha már magamra hagytál. - mosolygok rá. - Az első képen a melletted lévő lány, a nővéred igaz?

  - Igen, ő Gemma. - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Rég nem láttam, mivel ő még mindig itt él, de biztos vagyok benne, hogy ebben a pár napban meglátogatom majd őt is és a szüleimet is. Szeretném, ha te is velem tartanál majd. - puszil a nyakamba.

  - Be akarsz mutatni a családodnak? - nyelek egyet.

  - Igen, szeretném, ha megismernék azt a lányt, aki elrabolta a szívem. - suttogja. - Meséltem már nekik rólad és alig várják, hogy megismerjenek téged. Azon pedig ne törd a fejed, hogy kedvelni fognak-e vagy sem, mert ők mindenkit imádnak, aki számomra fontos. Lehet, hogy kérdezősködni fognak majd, de semmivel sem bántanak majd meg, meglátod, hogy imádni fognak.

  - Neked elhiszem, hogyha ezt mondod. - dőlök a mellkasának. - Tudod, amikor megtudtam, hogy hozzád hozol, kicsit megijedtem. De - fordulok meg a karjai között - már nem félek. Nem tudom, hogy miért tűntél el az előbb, de ha az miattam volna akkor nem kellett volna. Nem csak te akarod - sütöttem le a szemeim - hanem én is.

  - Ne szégyelld azt, ha kívánsz valamit. - emeli fel az állam. - Előttem semmit sem kell szégyellned. - dönti az enyémnek homlokát. - Azért tűntem el, mert úgy éreztem, ha leállítasz nem lennék képes megállni...

  - Nem állítottalak volna le. - rázom meg a fejem.

  - Akkor gyere velem. - nyújtja a kezét, ami én elfogadok. Összekulcsolja az ujjainkat, majd a lépcső felé kezd húzni. 

  Amint felérünk egy hatalmas hálószobában találom magam, ami minden bizonnyal a Harryé. Halvány fények szűrődnek be az ablakon keresztül, aminek köszönhetően azonnal megpillantom a hatalmas franciaágyat. A torkomban gombóc keletkezik, ami nem is lep meg hiszen lassan rájövök, hogy mi is fog itt történni. Harry elengedi a kezem, majd leül az ágy szélére, míg én ugyanott állok, ahol ő hagyott. Mosolyogva néz rám, majd megszólal.

  - Gyere ide. - kéri lágyan. Lassan lépkedek felé, majd megállok előtte. - Lazulj el Am, nem kell félned tőlem. - fogja meg a kezeim. Könnyű azt mondani, de véghezvinni, már kevésbé az. Félek, hogy bármit is teszek majd az rossz lesz. Ennyire bizonytalan még sosem voltam. Egy rántással az ölébe húz, majd a fülemhez hajol. - Karolj át a lábaiddal. - suttogja, én pedig már cselekszem is.

  Egyik kezét a pólóm alá dugja, majd simogatni kezdi a bőröm, nekem pedig azonnal gyorsabban kezd verni a szívem. Az ajkai a nyakam kényeztetik, én pedig felvezetem a kezem, dús hajába. Érzem, ahogy egyre feljebb tolja a pólóm, majd amint kicsit eltol magától, hogy le tudja venni rólam. Sokan láttak már így, hiszen a strandon bikiben szoktak lenni az emberek, de előtte mégis úgy érzem, hogy el kell rejtenem magam. Ám ő ezt nem engedi, kezeim eltávolítja a melleim elől, majd a nyakába akasztja őket.

  - Nincs mitől félned. - suttogja a bőrömre, amitől bizsergés járja át az egész testem. - Bármikor leállíthatsz. Nem lesz egyszerű, de ha azt szeretnéd, hogy abbahagyjam megteszem. Rendben? - bólintottam. - Hallanom kell, hogy szólsz ha nem tetszik.

  - Rendben. - motyogom.

  Feláll az ágyról, engem is magával emelve, majd lágyan lefektet az ágyra. Fölém magasodik, majd a szemembe néz és lágy csókot nyom az ajkamra. Tudom, hogy megpróbálja elterelni a figyelmem, de nem igazán sikerül neki. Tudom, hogy nem akar nekem fájdalmat okozni és nem is fog, ahogy azt is, hogy bármikor leállíthatom, de ha már idáig eljutottam, hogy képes voltam neki elmondani én is szeretném, nem állíthatom le. Végigcsinálom...

***

  Hogy mit érzek ebben a percben? Végtelen boldogságot. Egy pillanatát sem bánom annak, ami köztünk történt. Lehet, hogy nem minden percében éreztem ezt, de azt a pár percet elnyomta az többi csodálatos pillanat. Semmit sem erőltetett. Türelmesen várt, amikor észrevette, hogy nekem ez túl sok. Olyan gyengéd volt, mintha én egy porcelánbaba lennék, pedig egyáltalán nem vagyok az.
  - Jól vagy? -kérdi közelebb húzva magához.
  - Igen. - pillantok fel rá. - De ha még egyszer megkérded akkor mérges leszek. Ha nem lennék jól hidd el tudnál róla. - nyomok egy puszit az arcára.
  Nem tudom, hogy mit hoz nekünk a jövő, de nem is szeretném megtudni. Az is lehet, pár év múlva már nem leszünk együtt vagy hamarabb is, de mit számít az. Nem a jövőben kell élni és azon gondolkodni mi történhet, hanem a jelenben. Azt kell élvezni és szeretni, ami most történik veled. Boldognak kell lenned és elfogadni, hogy ez lehet változhat az idő múlásával, de az is meglehet, hogy nem. Lehet, hogy örökké együtt leszünk. De ez most engem egyáltalán nem foglalkoztat, csak az számít, hogy ebben a percben mellettem van és tudom, hogy itt is marad még egy ideig...